2008. augusztus 30., szombat

Festmény,és Vers

.
.
.
Szabó Lőrinc :
Valami örök


Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű szellő halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhős rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.



25x60 cm olaj-farost

2008. augusztus 24., vasárnap

Fotóból festmény

Mielőtt egy festménynek nekikezdek, fejben már körülbelül látom a végeredményt. ez nem jelenti azt hogy mindent pontosan előre tudok,hiszen a pillanatnyi lelkiállapot, a hangulat jelentősen befolyásolja az ecsetkezelést , és a színek használatát.


Egy-egy jól sikerült fotó azonban nagyon inspiráló tud lenni.



2008. augusztus 23., szombat

Olajfestmény,és Vers

30x40 cm olaj, farost

KÁNYÁDI SÁNDOR:METSZET

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belém döbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután

2008. augusztus 20., szerda

Festmény

100x40 cm olaj-vászon

Kányádi Sándor - Előhang


vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

2008. augusztus 15., péntek

Olajfestmény


Úgy látszik hogy víz alatti korszakomat élem, mert a Mélység ,és a Sellők tánca című festményeim után sem tudok elszakadni a témától.
Ezúttal nem a vörös szín kap főszerepet , hanem a jégkék - bár évek óta megvan, még soha nem használtam ezt a festékemet . Most jött el az ideje.


..

Mozdulattanulmányok a képhez



2008. augusztus 3., vasárnap

olaj,vászon 30x30 cm


A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.

Márai Sándor: Füveskönyv

2008. augusztus 2., szombat

Portré

Olajfestmény :25x30 cm


Ady Endre: Az idegen arcok

Ha idegen arcokat nézek,
Arcom ijedten földre vágom:
Óh, Istenem, mennyi más arc van,
Mennyi más arc van a világon.

Mennyi borús szem néz szemembe,
Mennyi homlok sápad rám némán,
Mennyi vádló álom és rejtély,
Mennyi nagy szomoruság néz rám.

Mennyi vád terped minden arcon,
Vádja letünt s jövő időnek,
Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
Csak föl-fölnézve nézem őket.

Valaha minden arc magáért
Vívott egy szörnyűséges harcot
És állanak rab ellenekként
Egymással szemben most az arcok.

Már-már alig is emlékeznek,
Hogy egykor egymással csatáztak,
De ott ég minden ember-arcon
Látatlanul kudarc, gyalázat.

S minden arcot, idegen arcot,
Midőn elfog a titkos emlék,
Legalább egyszer földeritni,
Megragyogtatni be szeretnék.

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...