2008. szeptember 13., szombat

Portré

Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán


A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.



3 megjegyzés:

s@só írta...

Nagyon nagy igazság.
Tudom, tanúim rá: én és a nagyon hosszú éjszakáim...
A festmény csodaszép, a vers lüktető dallam, együtt a kettő, az élet.
Köszönöm...

Huszár Boglárka írta...

Ilyen szép magányt kívánok minden éjszakázósnak :))))))

s@só írta...

hát igen, néha órákra összejön, és akkor valóban benne vannak a vers lüktetései, máskor meg elszalad, hamar vége van....ez az élet..

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...