Rudolf Péter -kiállitás megnyitó

Messziről indítok. Egy másik földrészről.
Pár éve Thaiföldön jártam. A " mosoly országában". Bangkok, dzsungel, tenger, pálmák és egy teherautó. A teherautó rozzant volt, mint egy múlt századból itt ragadt forgatásokra kiközvetített Csepel, még annál is rozzantabb. Tulajdonosának minden megtett méter után pezsgőt kellett volna bontania örömében, hogy még mindig nem esett szét alatta . És a tulaj, ha nem is bontogatta a pezsgőt , valóban boldog is volt. Szerette a roncsot,mintha érző lény lenne. olyannyira , hogy szinte minden forgó és nem forgó alkatrészét lefestette. Vagy helyesebb ha azt mondom: megfestette. Igen nagy teherautó volt. Igen nagy munka lehetett. A végeredmény : egy papagáj színekbe öltöztetett, öregedő elefánt, némi olajjal,és kipufogóval. Üdítő látvány volt.Elpusztíthatatlan derű. Harmónia. Életigenlés. Mióta láttam Boglárka képeit , az a gyanú él bennem, hogy ezt a teherautót nagy titokban , valójában ő festette meg. Mint ahogy a kajlafülű, Thai legény vigyorát is ő húzta az arcára. Boglárka portréin az alanyok szinte mindig mosolyognak,de legalábbis derűsek, de egy biztos : harmónia van bennük. Ez jelentheti azt is, hogy derűs talál a derűsre, vonzzák egymást, vagy ???? sugárzik valami Boglárka lényéből, amitől a november is megszűnik esős hónapnak lenni. Ezekkel a képekkel házalhatna a patikákban, receptre felírhatók, kiváltva néhány antidepresszáns kemikáliát. Ha az ember a neten, gyorscsévélőn végigpörgeti a portrékat olyan érzése van mintha minden alany egy jól sikerült francia vígjátékot nézne egy jól fűtött moziban farsang előtt egy nappal.Ha pedig nem a derű járja át a képet, akkor a titok, a mese, a misztikum. A gyerekkor. Az érzetek. Az elalvás előtti pillanatok lebegése. Amikor a realitás épp olvadni kezd, a színek kiválasztódnak,önálló életet kezdenek élni, rátelepszenek egy-egy házra , fára , utcarészletre. Az emlékek születésének pillanatai ezek. Valahol, valaha láttam ezt a részletet, nem tudom pontosan hol,és mikor, de szerettem , és szeretem, és mostantól makacsul így él bennem. Ezekben a színekben megfürösztve.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.

Nem véletlenül hívtam segítségül Kosztolányit. szeretek beszélni. Szeretem körbejárni, megcsócsálni a világ történéseit. De kevésbé hiszek a mű-értelmezés, bölcsész csűrcsavaraiban. A mű elkészül, és elkezdi élni az életét. Vár Vagy hat , vagy nem hat. én a történetekben hiszek. Zenében Táncban festményben. Ránézek valamire, és vagy a készülte körülményeit kezdem érezni vagy én asszociálok magam örömére, bánatára saját létemből egy mondatot, vagy csak egy szót, vagy egész eposznyit. Ez az asszociáció hívta ide Kosztolányit, és a bangkoki sofőrt. Köszönöm Boglárkának ,hogy itt lehettem, köszönöm, hogy megismerhettem munkáit, és köszönöm a derű dózist , amit magammal vihetek a vele és képeivel való találkozás eredményeként...... remélem kitart tavaszig.....

.

.

(Rudolf Péter 2008 november 28.-i megnyitója)