A festmény, és története

A "kép a falon" művészeti portálról már írtam a blogomban. Itt ismertem meg Duló Ildikó -Kóka-festőművészt , akinek az írásait mindig nagy szeretettel olvasom. Egy festmény neki nem "csak egy festmény" , ő továbbgondolja belelátja az eseményeket a művekbe.
Az előző bejegyzésben bemutatott festményemben a következő történetet látta:


- Öreg vagyok – gondolta – még szép vagyok, legalábbis aki messzebbről lát, még láthat szépnek, de már nem sokáig.
Az ablaküvegből egy valóban szép és igazából még fiatal arc nézett vissza rá, ő azonban nem a tükörképét látta. Nem látta az üveg mögött neszező sötét kertet sem, nem látta az ablakpárkányon pihenő bogarat sem.
Egy férfi képét látta, még akkor is, amikor szemét már teljesen elöntötték a könnyek. Nem mert pisogni, nehogy végigfolyjon az arcán a sós patak. Abban bízott, ha sikerül valami vidám dologra gondolnia, akkor fölszáradnak a könnyei.
A lányára gondolt. Fölrémlett előtte a hintában szálló, karcsú, kis alak, ahogy világoskék ruhája lebben, ahogy szőke haja mögötte lobog.
Rettenetesen elszégyellte magát; irígy volt a lányára. Ő tényleg szép, előtte az élet, még sok szerelem vár rá, férfiak tömege fogja imádni és csodálni.
- Engem már nem – gondolta – Ez az utolsó esély.
Önkéntelen kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi tüskés képét. Abban a pillanatban azonban, ahogy ujja megértette, hogy nem szúrkálást, csak az üveg személytelen hűvösségét érzi, mégiscsak kicsordult a könnye.
Ekkor valóban meglátta a tükörképét az ablaküvegben. Egy síró, boldogtalan asszony arcát. Most nem láthatta az apró ráncokat és kis foltokat, amiket reggelente oly hosszasan szokott vizsgálgatni a fürdőszoba tükrében, most nem leshette, vegyült-e már ősz szál kócos hajába, amitől minden nap rettegett. Most csak annyit látott, hogy a valaha oly sok férfit elvarázsoló arc eltorzul a görcsösen visszafojtani igyekezett sírástól, és a kíméletlen könnyek csak csorognak végig lefelé megállíthatatlanul.
Amikor a kéz a vállára nehezedett, összerezzent. Arcához kapott, hogy letörölje az égető, áruló nyomokat, aztán levette tekintetét az ablakról, és fölnézett a férjére.
- De szép vagy! - mosolygott a férfi.
Az asszony hevesen megölelte, erősen kapaszkodott belé, és csak rázta-rázta a zokogás.
.
.
.