Bogart-gallery

Áprily Lajos: Nostalgia Idegenül ver itt a szívem, sok itt a zaj, sok a sugár. Nagyon szeretnék visszamenni: a hallgatás barlangja vár. Magányom sziklaboltozatja, sötét, sok-esztendős tanyám, ahol a vérem dobbanását tanútlan csendben hallanám. Barlangtüzem ki nem világít, fájdalmam szirtbe zárt titok. Panaszaim sötétbe dermedt, alaktalan stalagmitok. S a mély ha néha megmorajlik, hallgatom: künn a szél szalad - s a sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt.

Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiből Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam. Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam, a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig, mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik. Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre, és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle. Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem, és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem, s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét: hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét. Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek, Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb, ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves; de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves, mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre... s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre. Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác. A Takács

József Attila -Kultura A virág elfáradt már szagosodni. Unta, hogy mifenének tettük asztalunkra. S igyekezett árnyékot vetni, nagyobbat, mint a kertben s elfáradt, mikor nem néztünk oda. De észrevettem.

Három nap néztem volna csak szemed árnyékos völgyét, szemöldöködet, a pillák sűrű sását, mely között az eleven kis vadvíz incseleg, villantja fényét, fürge terveit, sikos halacskák szökdeléseit - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S töltöttem volna három új napot csak nézni némán a hű hajlatot: ruhád alól kisejlő kebledet, a csillagot, mely rajta szendereg, s készül, fényküllőt ütve lágy mezén, már tündökölni sorsom éjjelén - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S elég lett volna újonnan nekem csak legeltetni, itatni szemem szép szárba szökkent páros térdeden, melyek hivalgón, mégis derűsen, mint fényes kapu kettős szárnyai tán bíztatták már egymást nyílani - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. . .