2010. április 11., vasárnap

A megnyitó: Hidasi Zsolt gondolatai.......


- Elviszel?

- Mehetünk.

- Itt jó lesz?

- Szerintem állj egy kicsit hátrébb. Igen, ott jó.

- Merre megyünk?

- Hát, a tér minden irányába és a lélek útvesztői közé.

- Ezekszerint elveszített valamit?

- Nem, nem hinném, inkább megtalált. Azt hiszem. Arrafelé tart, amerre te meg én a fától nem látjuk az erdőt. Talált egy repedést a gondolatok tengerén.

- De repedésre nem lépünk, igaz?

- Nem. Nem lépünk, de belebújunk. Elsőre áthatolhatalannak tűnik, reménytelenül fekete, émelyítő. Ha visszanézek ezt látom: „- Emberek”, aztán pedig ezt: „- Ez csak én vagyok” és kezdenek kialakulni a színek. Az első határ, amit átlépünk a világok között. Álom és ébredés.

- Ez hülyeség, nem is ismerjük a határokat!

- Nem is fontos. Nézd csak ezt a narancs-vörösen izzó folyót! Befolyt itt a repedésen keresztül és magával sodort egy kis fényt.

- Különös, máris úgy érzem magam, mintha lebegnék a vízen. Vagy a vízben?! Válassz egy színt! Sötét-krómsárga, kadmiumvörös-narancs vagy lüszter-kagylózöld…

- Miért nem kék? A víz kék, nemigaz?

- Persze lehet kék is. No és? Gondolattal festünk. És a fény belülről jön, aztán visszatükröződik a felszín kis fodrain és visszahull a szépséges Néreiszre. Olyan színekben, amilyeneket csak álmodni lehet, mert benne van minden. Látod hogy csillámlik és játszik a fény a bőrén? Mint amikor azt mondod - ha nem látsz, hogy van bennem valami a hangomból…

- A víz szelleme? Máris olyan vizekre eveztünk, ahová nem is mertem volna…

- Miért? Élet halál, ilyesmi? Lám, az idő eltelt, de én még mindig itt vagyok. Miért kellene mindenből érzékcsalódást produkálni, amikor a tudat képtelen megfejteni létézésének okát? Így minden misztérium menekvéssé fejlődne vissza. Aki nem jön rá időben, az talán meg is szűnik, teljesen…

- Ellenpontozás nélkül akkor sem megy. Fekete – fehér, hideg – meleg, ég – föld. Víz?

- Az nem szabadság, ha mindennek tudod a nevét. Ha azt mondod „ismerem”, azzal bizonyos értelemben meg is ölöd. Hagyd, hadd lebegjen. Tudom, hogy néha nehéz élni ekkora térben… Ezért is próbálunk annyian megismerhető keretek között maradni és keletkezésük pillanatában betömni a repedéseket. Hátha akkor nem látunk ki…

- „Az ember megy valahová, odahallgat, amire nem figyel és nem izél semmivel?”

- Erre célzol?

- Nem egészen. Csak arra kérlek, hogy ne félj néha odaadni magad – teljesen.

- Hát jó, bár jobban szerettem volna, ha „normális” vége lesz, képelemzés, technika, életrajz, ilyesmi…

- De azért így is jó lesz, nem? Legalábbis ezt kérdezem magamtól. Mit gondolsz, fogok válaszolni?




2 megjegyzés:

juditsd írta...

Gratulalok a kiallitashoz, kivanok neked tovabbi sikereket!

Huszár Boglárka írta...

nagyon köszönöm :))

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...