Bogart-gallery

ujjaim kibogoznád ha eljuthatnék hozzád és várnál kaviárral suhogó zöld madárdal lugasával színezüst halat adnál ott állnék asztalodnál napfény és hajad méze hullna a terítékre végre /Parti Nagy Lajos: Ujjaim kibogoznád/

Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!

Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel. Kékje lehervad lenn a tavaknak, s  tükre megárad. Jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged. Mossa az eső össze szívünket.   ....  Radnóti Miklós

Dsida Jenő: Ha valaki jönne...  Ha most valaki halkan idejönne, idelopózna a hátam mögé és megkérdezné: fáradt vagyok-é? Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát finom-borzolón fürtjeimbe lökné s én azt hinném, hogy úgy marad örökké. Leoldaná selyempuha kendőjét és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam. Ajkával mérné: nincs-e lázam? Nem lenne szava, nézne csak, míg én hallgatnék magamat keresve, lelankadva egy félbemaradt versre... S ha már szabályos lett a pihegésem és lelkem földjén álom-eke szánt át, - vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

  Varró Dániel Hideg dovebber dzsípős szele jő biatta bost bidded bező kopár, oda az egyhe, őszies idő, s elbúlt a Gyár.  Deb tudob, bilyen erős akarat lelkesít, hogy daloljod bég a száj, bégis dalolok, bitt a badarak, bert hát buszáj. Bost búcsú déked, trillázó patak, ti rózsák, badarak, te tarka rét, búcsú déktek, artikulált szavak, áldott beszéd!  Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked, búcsú déked, vidáb, gyári lagzi, begtört szívvel sebbi bást deb kérek, csak hogy – hapci!!!

 Jónás Tamás A szád jutott eszembe, hogy mennyi mindent lehetne játszani vele. Vagy a bátor csontok a válladon. És aggódom, hogy érdekel-e még Téged is az én vállam vagy a szám vajon. Ez a szerelem mint a rák, csendes. Ugyan folyton legyőz s minden sejtemen uralkodik de láthatatlan. Nem simogatlak, nem becézlek - csak gondolatban. Legalább így, Te is maradj velem. Elszomorodnék hűtlenségeden.

Pilinszky János: Őszi vázlat   A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres. Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom.

  Egy homokszemben lásd meg a világot, egy vadvirágban a fénylő eget, egy órában az örökkévalóságot, s tartsd a tenyeredben a végtelent. William Blake

Garai Gábor: A fű a folyó te meg én A fű, a folyó, te meg én, szemed a reggel üvegén, idén egy végső korty meleg, egy törpe-kagyló-amulett, és koraősz és nyárutó siettető, karoltató, és vér-pihék a nap előtt, és fölcikázó evezők, aztán az est, s hogy nincs tovább, hogy vártalak négy nyáron át, s hogy halhatatlan a remény, s a fű, a folyó, te meg én.

Kosztolányi Dezső: A sárgahajú nő A szeme zöld, s sárgára festi a haját. Ha rád tekint, megölt e csillogó, szines agát, e villogó, bűvös agát. A szeme zöld, s sárgára festi a haját. A csókja tűz, titokzatos, vérforraló, kacaja a halálba űz, s azt mondja, lenn a sírba jó, a mély, a hűvös sírba jó. A csókja tűz, titokzatos, vérforraló. A lelke bűn és mély, akárcsak a halál. Ha nevet és az éjbe tűn, hozzá anyák siralma száll, bősz átka és siralma száll. A lelke bűn és mély, akárcsak a halál. Bús éjeken ó, hányszor átkozom haját. Elátkozom, eltemetem, s fejem bilinccsel fonja át, selyem bilinccsel fonja át. Bús éjeken ó, hányszor átkozom haját.

Radnóti Miklós: Hasonlatok Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát, s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst - és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany,- ha megharagszol, ép oly vagy, mint az ú , mélyhangu, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd.

100 évvel ezelőtt 1909 május 5.-én született Radnóti Miklós. Az Ő tiszteletére álljon itt most az egyik legkedvesebb versem . Tétova óda Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üre...

Áprily Lajos: Nostalgia Idegenül ver itt a szívem, sok itt a zaj, sok a sugár. Nagyon szeretnék visszamenni: a hallgatás barlangja vár. Magányom sziklaboltozatja, sötét, sok-esztendős tanyám, ahol a vérem dobbanását tanútlan csendben hallanám. Barlangtüzem ki nem világít, fájdalmam szirtbe zárt titok. Panaszaim sötétbe dermedt, alaktalan stalagmitok. S a mély ha néha megmorajlik, hallgatom: künn a szél szalad - s a sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt.

Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiből Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam. Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam, a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig, mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik. Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre, és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle. Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem, és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem, s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét: hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét. Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek, Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb, ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves; de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves, mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre... s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre. Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác. A Takács...

József Attila -Kultura A virág elfáradt már szagosodni. Unta, hogy mifenének tettük asztalunkra. S igyekezett árnyékot vetni, nagyobbat, mint a kertben s elfáradt, mikor nem néztünk oda. De észrevettem.

Három nap néztem volna csak szemed árnyékos völgyét, szemöldöködet, a pillák sűrű sását, mely között az eleven kis vadvíz incseleg, villantja fényét, fürge terveit, sikos halacskák szökdeléseit - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S töltöttem volna három új napot csak nézni némán a hű hajlatot: ruhád alól kisejlő kebledet, a csillagot, mely rajta szendereg, s készül, fényküllőt ütve lágy mezén, már tündökölni sorsom éjjelén - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S elég lett volna újonnan nekem csak legeltetni, itatni szemem szép szárba szökkent páros térdeden, melyek hivalgón, mégis derűsen, mint fényes kapu kettős szárnyai tán bíztatták már egymást nyílani - Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. . .

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Baranyi Ferenc: Nézni Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbani a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mitsem érnek, ne szólj a száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor beszélni már nem kell.

De szép vagy, lány De szép vagy, lány, te rebbenőszemű, de isteni, te dolgos, egyszerű, de ártatlan vagy - ahogy nézlek, úgy leszek egyre gyávább és szomorúbb: maradj te elérhetetlen! Pedig te is ölelsz, nemsoká, valakit: s ért az majd hozzád? Ért bárki? Csak én tudom, mit tudnál. Húnyjon vágy s remény, húnyjon előre: sebét akarom: ilyen dolgokban az is fájdalom, ha a jövőt, ismeretlenekét, ha azt vesztjük, ami nem a miénk. Volt már s lesz még szeretőm biztosan, de egy se, mint te, egyik sem olyan: engem az idegesek, okosak, nyugtalanok keresnek s vonzanak, téged a nyugodt szív, a tiszta, hű - Soká fájni fogsz, rebbenőszemű!

Az egész tó Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj száz cirógatta; bátortalanúl, de tavaszian. Jólesett neki. A sok arany kör, mely húnyt szemei alatt imbolygott, mélyre, messzire belefúródott (egy-két centire), s úgy feszitette teste rügyeit, hogy az már virághusnak s egy kicsit liliomszagnak érezte magát. Talán az is volt. Fogta illatát körötte tíz félmeztelen fiú: szemük mohó méh! Örökmámorú kút okádott mellettük. De neki sajdultak emberi idegei: elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott. S én láttam (fentről), négy végtagja hogy nyílt és csukódott - mit megőrjitett: az egész tó vele szeretkezett.